Magyar gyűjtők Japán vonzásában

Kiss Sándor kutató, hajdani japán kereskedelmi diplomata előadásával folytatódott a Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum és az Ybl Budai Kreatív Ház közös ismeretterjesztő sorozata

Hír

A Made in Asia-sorozat negyedik rendezvényének előadója, Kiss Sándor 11 évet szolgált Japánban. Érdeklődése azóta is megmaradt az ország iránt, ennek tanúbizonysága a Japán vonzásában című könyve is. A magyar–japán kapcsolatok ápolásáért és kutatásáért Akihito császár 2014-ben a Felkelő Nap Rendjével tüntette ki.

Mindig is foglalkoztatta, mi történt, mi deríthető ki a hajdan  Japánban tevékenykedő magyarokról. Ennek „dokumentuma” a könyve is. Azt azért előre bocsátotta, hogy itt most olyan történeteket mesél el, amelyek nem szerepelnek a kötetben. Ami az Ybl-házban ez alkalommal elhangzott, az „első jelentés” volt arról, mit sikerült megtudnia azokról, akik az első világháború előtti időkben Japánban különféle műtárgyakat gyűjtöttek. 

Izgalmas belelátni sorsukba, tanulmányozni, mi köti össze őket, hogyan kerültek Japánba, ő 25 éve ebben él – mondta el. „Megérett az idő arra, hogy átfogó kutatást végezzünk arról az ötven gyűjtőről, akire rátaláltam.” Harmincan közülük Budapesthez köthetők, a többiek vidékiek.

Hét személyiséget ismerhettünk meg ezen az esten. Kettőt közülük az 1848–­49-es forradalom és szabadságharc is összeköt. Azt pedig mindegyikről el lehet mondani, hogy nyelveket beszélő, megfelelő anyagi háttérrel rendelkező emberek voltak.

Közös vonásuk – „ebben nagyon magyarosak voltak” – az is, hogy mindenki mindent gyűjtött, és hogy gyűjteményeik 20. századi sorsa nem mondható igazán szerencsésnek.

Kiss Sándor: megérett az idő arra, hogy átfogó kutatást végezzünk arról az ötven gyűjtőről, akire rátaláltam

A japán tárgyak iránti érdeklődés európai „reneszánsza” az 1873-as bécsi világkiállításhoz köthető, ahová nagyon sok magyar is ellátogatott. A hivatalos japán delegáció ugyanakkor Magyarországra „valahogy nem ért el. Rosszmájúan azt mondom, hogy az osztrákok győzködték őket, nem érdemes ide jönniük. Mindenesetre mi is szagot fogtunk, és elkezdtünk a különféle japán tárgyak iránt érdeklődni”.

Akik tehetősek voltak, azok vásároltak, akik még tehetősebbek és ügyesebbek voltak, azok kiutaztak, és ott gyűjtöttek.

 

Mint például Xántus János jogász, etnológus. 48-as honvédtisztként menekülnie kellett a szabadságharc leverése után. Amerikába ment, beállt növényeket, állatokat gyűjteni. „Fantasztikusan tudott katalogizálni.”

Az Osztrák-Magyar Monarchia 1869-es delegációjával érkezett Japánba. Eötvös József miniszter ­­– már foglalkoztatta a Néprajzi Múzeum megalakításának gondolata – jelölte az expedíciós útra, pontosan kiváló „gyűjtési képességeit” értékelve. Bécs Karl von Scherzert bízta meg tudományos-művészeti anyagok beszerzésével.

Xántus, miután külön költségvetésből utazott és később indult, nem igazán kooperált vele, de Japánba együtt érkeztek meg. Karl von Scherzer itt aztán kijelentette, hogy minden, amit gyűjtenek, az az övék. A felek 70–30 százalék arányban viselték a költségeket, így aztán a bécsi csapat feljogosítva érezte magát arra, hogy egyetlen magyart se vegyen be a császár elé járuló küldöttségbe. Össze is vesztek, és Xántus kijelentette, minden eddigi anyagot, és azt is, amit ezután gyűjt majd, Magyarországra viszi – és elváltak útjaik.

A hajóorvos, Emanuel Weiss máig rejtélyes öngyilkossága után Xántusnak sikerült megszereznie 4000 darabból álló gyűjteményét. „Mivel Karl von Scherzer túl magasan hordta az orrát, a hajón lévő tisztek is Xántusnak segítettek.” Ez valódi, Japánban összeszedett, első kézből származó gyűjtemény volt!

Hogyan értékelte tevékenységét a miniszter?

Eötvös József azt mondta Xántusnak, ha több pénz szükséges, írjon jó előre, és mindig lesz, amennyi kell.

 

1871-ben érkezett haza. 2532 darabból álló gyűjteményét a Magyar Nemzeti Múzeum kelet-ázsiai kiállításán mutatta be.

Érdekes sors Szemere Attiláé is. Szemere Bertalan miniszter, miniszterelnök egyetlen fiaként a párizsi emigrációban született. Hírlapíró volt. Beutazta egész Európát és Ázsia nagy részét. Japánban 1883-tól hét hónapot töltött. Komolyan foglalkozott a japán írással is, ráadásul a franciák japán nyelvkönyvén keresztül ásta bele magát a témába. Anyagi helyzete az osztrákokkal folytatott csatározások következtében „nem volt valami erős”, ezért az 1884-ben hazahozott nagy gyűjteményét felajánlotta az Iparművészeti Múzeumnak. 100 műtárgyat el is adott, 7000 koronát kapott értük. Nem feledkezett meg miskolci gyökereiről sem: a helyi múzeumnak nagyon szép szamurájkardokat ajándékozott, ezek mind a mai napig megvannak. Írásaiból is őriznek ott egypárat.

Újságíróként is megörökítette tapasztalatait. Leírta például, hogy a japánok nem szeretik összehalmozni a műtárgyaikat egy helyiségben, mert igen helyesen úgy gondolkodnak, hogy minek gyengítse egyik a másik hatását. Ők a szoba egy részét fenntartják a műtárgyaknak, ide helyeznek el egyet, és sohase többet. Az „európaiságot affektáló nagyurak” szakítottak ezzel a régi jó szokással, és egész műkereskedéseket állítanak fel a szalonjaikban, amely bántja a szemünket... – írta 1884-ben.

Szemere Attila egy keleti múzeum létrehozását is javasolta: „... feltétlenül szükséges, ez kétséget nem szenved. De jelen utazásom is ama véleményt erősíti meg bennem, hogy a múzeum felállítása sokkal előnyösebben vol­na eszközölhető, ha egyszerre nagyobb összeget fordíttathatnék vásárlásokra, s az össze­get egy, legföllebb két szakember rendelkezésére adnám. Értelemmel és ügyességgel fel­használva sokkal jobb eredményt érnénk el, mint kétszer annyit költve el apránként" – fogalmazta meg.

Sok érdekeset hallhattunk még Delmár Emilről (építőanyag-kereskedő, a Duna-kotrási és Duna-hajózási Vállalat egyik tulajdonosa), Faragó Ödönről (vámtisztviselő Kínában, diplomata Japánban), Giergl Kálmánról (műépítész) és Hopp Ferencről (optikus, műgyűjtő, fotográfus, múzeumalapító) – valamint a Japánban működő magyar műkereskedőkről is –, de

végezetül álljon itt Lindh Marcella története, aki nem is volt magyar, és sohasem járt a távol-keleti szigetországban.

 

Neves koloratúrszoprán-énekesnő volt Amerikában, mexikói (itt született) csalogányként emlegették. Jellinek Marcell mérnök, ismert feltaláló feleségeként került Magyarországra.  Világszerte fellépett, híres nagy szerepeket énekelt. Amikor gésát alakított, Párizsban három valósághű gésajelmezt varratott, amelynek csodájára jártak, a közönség valósággal özönlött az előadásokra.

Lindh Marcella a zeneszerszámok gyűjtője lett. Az Iparművészeti Múzeum 1907-es kiállításán huszonöt tárgya szerepelt, ebből öt Japánban készült.

Tekintsd meg képgalériánkat is!
2018. szeptember 26.