90 éve született Huszárik Zoltán (Domony, 1931. május 14. – Budapest, 1981. október 14.)
Balázs Béla-díjas és posztumusz Kossuth-díjas magyar filmrendező, forgatókönyvíró, dramaturg. „Csontváry én vagyok” – vallotta Huszárik a halála előtt.
A képzőművészethez is erős kötődése volt, nemcsak azért, mert ő készítette az egyik legjelentősebb magyar festőről, Csontváry Koszta Tivadarról szóló filmet, hanem mert – és ezt kevesen tudják – akár festőművész is lehetett volna. Négy éves korától rajzolt. Az aszódi gimnáziumban Schéner Mihály festőművész volt a rajztanára, aki támogatta a rendkívül érzékeny és tehetséges diák képzőművészeti törekvéseit. A Képzőművészeti Főiskolára is felvételt nyert, lehetett volna festőművész, de inkább a filmezést választotta, amiben aztán kiemelkedőt alkotott. Közben a rajzolást sem hagyta abba egy pillanatra sem, gyakorlatilag képekben gondolkodott és rajzokban jegyzetelt. Skicceket készített papírfecnikre, szalvétákra, baráti összejöveteleken, forgatókönyv lapokra, dramaturgiai megbeszéléseken és minőségi olasz rajzlapokra, ceruzával, tussal, golyóstollal, bármilyen eszközzel, ami a keze ügyébe került. A filmkészítések közötti kényszerű szünetekben elsősorban képzőművészként tartotta fenn magát, kiemelkedő kvalitású illusztrációkat és könyvborító terveket készített.
Különleges képi világot teremtő rajzait többször is kiállították, már halála után egy évvel rendeztek egy kiállítást belőlük Gödöllőn. Legutóbb 2018-ban Elégia címmel a Műcsarnokban mutattak be egy válogatást, majd 2019-ben a Huszárik Zoltán Alapítvány kezdeményezésében Csömörön, a Petőfi Sándor Művelődési Házban, és a pozsonyi Magyar Intézetben nyílt kiállítás a filmrendező rajzaiból, grafikáiból. Nagyon bőséges ez a képzőművészeti hagyaték.
"Ha festő lettem volna, akkor nem kellene harcolnom, csak saját magammal - s az is untig elég." Így nyilatkozott Huszárik Zoltán 1967-ben, a Pest Megyei Hírlap által készített interjúban, amiben azt is kifejtette, hogy a képzőművészet nem csak látni, de gondolkodni is tanította. Egész életében azon igyekezett, hogy a valóságot, a világ összetettségét képekre fordítsa.
Nem volt könnyű élete, domonyi parasztcsaládból származott, kétéves volt, amikor apja meghalt. Az aszódi gimnáziumban érettségizett, három helyre is felvételizett: a szegedi orvosi karra, a Képző- és Iparművészeti Főiskolára, s a Színművészeti Főiskola filmrendezői szakára. Mindhárom helyre bejutott, és végül a filmezést választotta. A kuláktörvény miatt 1952-ben eltávolították a főiskoláról, ezután 1957-ig méltatlanul hánykolódott, volt pályamunkás, olajbányász Bázakerettye olajmezőin, szülőfalujában földműves, dekoratőr az ikladi Ipari Műszergyárban és dolgozott a Borsod megyei Tanács művészeti előadójaként. Részt vett a városligeti Vajdahunyad várának restaurálásában, közreműködött több rajzfilm elkészítésében (pl. A két bors ökröcske, 1955), de volt biztosítási ügynök és szobafestő is. 1957-től bekerült a Hunnia filmgyárba, mint ügyelő és világosító. Végül 1959-ben visszavették a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, negyedéves hallgatóként rehabilitálták és 1961-ben Máriássy Félix legendás osztályában szerzett filmrendezői oklevelet. Asszisztensként kezdett a filmgyárban, de mellette végig festett, grafikákat és könyvillusztrációkat készített.
Már a pályája elején készített kisfilmekben is a rá jellemző filmnyelven szólalt meg, saját és nagyon erőteljes hangulatú vizuális világot teremtett, amivel rögtön nemzetközi sikereket ért el. Az 1965-ös Elégia című filmjét az évfolyamtársaival alapított fiatal filmművészek Balázs Béla Stúdiójában készítette - ez egyben a kiugrást is jelentette számára, mikor neki ítélték az Oberhauseni Filmfesztivál kiemelt fődíját az újszerű filmnyelvért.
Első játékfilmje az 1971-es Szindbád, Krúdy Gyula világának szuverén, mégis autentikus ábrázolása, Latinovits Zoltánnal a címszerepben. Ezzel gyakorlatilag azonnal beírta magát a magyar filmtörténetbe. Második játékfilmjének, az 1979-ben készült Csontvárynak a főszerepét is Latinovitsnak szánta, de annak halála miatt végül egy bolgár színész Itchak Finci játszotta el. A filmben a különcnek tartott festőzseni és Huszárik saját művészi portréja, ars poeticája olvadt össze egy egységgé. A Csontváry film a teremtő alkotás titkát próbálja felfedezni. Nem véletlen a metaforikus nyitókép: felröppenő, majd a földön vergődő galamb, ez utalás Latinovitsra, Csontváryra, és tágabb értelemben az alkotás nehézségeire. A vásznon két karakter együttes gyötrődését látjuk: a festőét, aki rendületlenül járja a Mediterráneum és a Közel-Kelet tájait, keresve a „nagy motívumot”; illetve a színészét, aki élete legnagyobb próbatételére készül: el kell játszania a zsenit.
A Csontváry filmet 1980-ban mutatták be, Huszárik Zoltán 1981-ben Budapesten, hirtelen, mindössze 50 évesen hunyt el.