FÉNYRÉTEGEK KIÁLLÍTÁSMEGNYITÓ

Szemkápráztató és elgondolkodtató az Ybl Budai Kreatív Ház új tárlata

Megnyílt Bullás József Fényrétegek című kiállítása

Bullás József Munkácsy-díjas festőművész, a Pécsi Egyetem Művészeti Kara mesterének kiállítása augusztus 30-áig látogatható az Ybl Budai Kreatív Házban. A tárlat olyan válogatást  mutat be az életműből, amelynek különleges nézőpontját maga az alkotó határozta meg.

News

A tikkasztó kánikula ellenére mind a szakma, mind a közönség képviselői szép számmal megjelentek  a július 28-i megnyitón. A jó hangulatú eseményen Kaiser Vizi Kata, az Ybl Budai Kreatív Ház művészeti vezetője úgy jellemezte az alkotásokat, mint amelyek “több évtizedes pályát reprezentálnak, és folyamatában szemléltetik, hogy a művész különböző alkotói korszakaiban milyen szerepet játszott a fény érzékeltetése az absztrakt festészetében. A fénnyel, színnel átitatott képek látszólag játékosak, de minden rétegük tudatosan került fel a vászonra, és nemcsak mély gondolati rétegeket rejtenek, hanem évtizedek festészettechnikai kísérleteinek összegzései is.”

Bullás József arról beszélt, hogy minden egyes kiállítás a művész szembesülése önmagával.  Számára is felfedezés, hogy az Ybl Budai Kreatív Ház kiállítási tereiben egészen másképpen működnek a képek, mint a műteremben. Megtisztelő lehetőségnek, és egyben fontos visszajelzésnek tartja a tárlatot, hogy évtizedeket végigkövetve, egészen a legfrissebb művekig rátekinthet a művészi praxisára. “Így egyben látva a falakon a festményeimet, ebben a különleges atmoszférájú térben, nemcsak a közönségnek újdonság, nekem is örömteli meglepetéseket szerzett.”

A kiállítás kurátora, Petrányi Zsolt művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria Jelenkori Gyűjteményének vezetője közel harminc éve követi figyelemmel Bullás József festészetét. “Technikája és felületkezése nagyon logikusan, lépésről lépésre fejlődött, változott. Minden egyes kor, amiben élünk, leképezhető absztrahálható színeinek és formáinak megragadásával. Ami megjelenik a divatban, a designban, a lemezborítókon, a tipográfiában, az építészetben egy korszakban, annak az esszenciája megragadható, és a festészet nyelvére átültethető. Bullás József ebben nagyon érzékeny művész.  Nagyon következetesen képezi le azokat az évtizedeket, amelyeken keresztül megyünk, és minden mögöttünk álló évtized vizuális kultúrájának lényegi összegzése fellelhető a képeiben” – emelte ki a művészettörténész.

Tisztelt Egybegyűltek,

 A múlt hét péntekén, amikor e kiállítás már felépült, itt e teremben Bullás József, Kaiser Kata és jómagam interjút adtunk úgy, hogy egy asztal körül beszélgetve mutattuk be a műveket, Bullás József kiállítását. Azt a kérdést kaptam, hogy magyarázzam el, mi az az op-art, hogy ezzel tegyem helyére Bullás művészetét egy történeti kontextusban. Bullás József viszont arról beszélt, hogy nem azt szeretné, ha a művei bárhogy kategorizálva lennének, hanem csak azt, hogy nézzék őket, és a néző szabadon kerüljön a hatásuk alá, szemlélje őket, és ha a szemet becsapó hatásokat is lát a festményeken, azt ne mint op-artot, hanem mint mai alkotói megnyilvánulásokat értékelje.

Ez a párbeszéd művész és művészettörténész között tipikus. Az elméleti szakember szeretne olyan filozófiai összefüggéseket találni egy mű kapcsán, amiről azt véli, hogy a nézőnek segítséget nyújt abban, hogyan nézzen egy alkotást. A festő pedig azt szeretné, ha inkább a művekről esne szó, ami az ő esetében technikai és kompozíciós kérdéseket érint azért, mert ő, mint alkotó, inkább a festészet képi világában él, és nem elméleti gondolatok illusztrátora vagy leképezője.

Az interjú után még folytattuk a beszélgetést, azt mondtam a művésznek, hogy azért nem értek egyet vele, mert az látom a művein, hogy az elmúlt negyven évben egy olyan érzékenységet bizonyított, amivel munkáiban a különböző évtizedek esztétikai karakterét rajzolta meg, reagált a design, az építészet, az internet világára, vizualitására. Absztrahálta az éppen aktuális vizuális kultúrát, művei ettől váltak egyetemessé. Ő ezt az érvelést nem nagy lelkesedéssel hallgatta, mert úgy gondolja, hogy a kísérletei az absztrakt festészet megújításának kérdéseit járják körül, minden egyes sorozat egy belülről fakadó igényből alakul ki, ami a munkájával járó próbálgatások százainak az eredménye. A változások, újítások a vászonnal, festékkel, szórópisztollyal való munkájának eredményei, és nem külső hatások tudatos feldolgozásai.

Pedig milyen jó lenne nekem, ha itt most a képek kapcsán például beszélhetnék a „metamodernizmus” fogalmáról. Arról a stíluskategóriáról, amit az utóbbi években elfogadni látszik a szakirodalom egy olyan korszakmegjelölésként, ami a 20.századi modernizmus, és az azt kritikával és iróniával megkérdőjelező poszt-modernizmus után a kétezer tízes évek óta a művészetben a kettő dialógusában látja a mai kor stílusát. A metamodern kifejezés jelentősége abban rejlik, hogy felismeri a modernizmus megkerülhetetlenségét, azt, hogy például az absztrakt művészet vitathatatlanul a huszadik század izmusainak szülötte, és mint koncepció – hogy a világ kifejezhető úgy is, hogy a festmény nem ábrázol – a kor szellemiségéből fakadt. A kortárs művészet attól más, hogy az irányzatok sokasága már csak előzmény, egy olyan alap a 21. században, aminek következtében bármi megtehető, sőt, egyre kevéssé válik jelentőségtelivé, hogy a festő mennyire felismerhetően idéz egy festményen egy korábbi stílust. Ezért nem lényeges, hogy Bullás az op-art-ből eredezteti-e az itt kiállított munkáit, hisz, ahogy mondani szoktuk, azóta „nagyon sok víz lefojt már a Dunán”.

A metamodern kifejezés magyarázata azért segítené még az itt látható művek megértését, mert utalna arra a technológiával és különböző digitális felületekkel átszőtt vizualitásra, amiben ma egy monitoron látható képpel szemben érvelnünk kell egy olajjal, akrillal megfestett műalkotás létjogosultsága, egyedisége és önálló értéke mellett, nem is beszélve arról, hogy ma sokszor el kell ismertetnünk azt, hogy egy valóságban megnézett kép másként hat ránk, mint annak a képernyőn látott reprodukciója. Nem az ismeret, hanem az élmény a meghatározó, és ezzel a megközelítéssel e kiállítás művésze egészen biztosan egyetért.

De ahogy a Metamodernről nem beszélhetek, mert Bullás a stíluskategóriákat nem szereti, úgy milyen kár, hogy más szerzőt sem idézhetek. Mert szívesen asszociálnék Bullás kapcsán Byung-Chul Hanra, aki a „Kiégés társadalma” című munkájával a kort, amiben élünk egyáltalán nem a művészet oldaláról közelíti meg, hanem a munkamániából eredő szorongás és depresszió oldaláról. Könyvében van egy fejezet, ami az unalmat, mint a kreativitás szükségszerű ellenpólusát magasztalja egy olyan világban, amiben minden eszköz szórakoztatni hivatott minket, és a monitornézés annyira elválaszthatatlan lett életünktől, hogy már kávézókban és mozikban is folyamatosan tapasztaljuk, hogy mindenki a telefonját nézi, nehogy akár egy fél percig is unatkoznia kelljen. Pedig Bullásalkotói módszere, mint munka egy folyamatos, mechanikus tevékenység az életében, amiben a szisztematikusság egy kötelező elvárás, hisz sokszor az órákig hengerelt képeit félbe hagynia nem lehet, mert a száradás lehetelenné tenné az általa megkezdett folyamat befejezését. Számára a vászon egy munkaterület, amelyen fizikai munka zajlik, ami a mozdulatok egyformaságával unalmas is lehetne, ha nem ez a monotonitás lenne a kívánt eredmény eléréséhez vezető egyetlen útvonal. Han könyvében többször idézi Nietzschét, egy alkalommal a látással kapcsolatban. „Meg kell tanulni látni, meg kell tanulni gondolkodni és meg kell tanulni beszélni és írni. Ennek a tanulásnak a célja Nietzsche szerint egy „előkelő kultúra” megszerzése. Látni tanulni azt jelenti, hogy „nyugalomhoz, türelemhez, befogadáshoz szoktatni a szemet, azaz képessé tenni arra, hogy elmélyedve, szemlélődve, hosszan és lassan nézzen a dolgokra”. Az 1889-ben megjelent mű gondolata akár intő felszólalás is lehetne a ma emberének.

De miután sikertelenül próbáltam elkerülni a fent említett fogalmat és szerzőt, visszatérek ahhoz, ami a riport utáni beszélgetésünk témája volt, azaz az esztétikára. Azt hiszem, hogy minden egyes évtizednek megvan a maga „képe”, vizualitása, amit egy forma és színvilág jelent, ami a vizuális kultúra minden szegmensére hat. Az absztrakt művészet az egyedüli médium, ami ezekre úgy tud reagálni, hogy nem konkretizálja, hogy egy-egy forma vagy színrészletnek az eredete mi volt. Egy jó művész ezt nem is tudja megmondani, mert nem így dolgozik: impressziók érik, átéli a világ és saját élete problémáit, de azok az absztrakt művészetben egy saját formanyelvé és palettává válnak, amik képekben manifesztálódnak. Ezen a kiállításon Bullás több sorozatát láthatjuk az elmúlt évekből amelyek Önökben saját asszociációkat keltenek nagyon helyesen - mert a művészet akkor jó, ha nem csak a művész magyarázatával okoz élményt, hanem a nélkül is. Ezért kérjük a művész nevében és a kiállítás rendezőiként a nietzsche-i nyugalmat és türelmet, hogy a festményeket ne azok alapján ítéljük meg, hogy mennyire áll hozzánk közel a színviláguk, hanem fogadjuk el őket olyan létezőknek, amelyek kivárják, hogy olyan hangulatba kerüljünk, hogy hassanak ránk. Ezért időtlenek Bullás képei, nézhetjük őket ma, nézhetjük őket holnap vagy azután, de az biztos, hogy minden alkalommal a mintázatok és színek más-és más képzettársításokat keltenek bennünk.

Köszönöm a figyelmet, gratulálok a művésznek, köszönet az Ybl háznak és programszervező kurátorának, Kaiser Katának, és e szavakkal a kiállítást megnyitom.

Bullás József 1984-ben szerezte meg diplomáját a Képzőművészeti Egyetemen. Pályáját a nyolcvanas években az „új festészet” hatása alatt kezdte, munkáival először a Hegyi Lóránd szervezte “új szenzibilitás” kiállításokon mutatkozott be, a hazai és a nemzetközi színtéren szinte egyszerre.  Az 1985-ös Sao Pauló-i Biennálé magyar csoportos kiállításán még figuratív képeket állított ki, ám ettől kezdve az absztrakció lehetőségei foglalkoztatták. Képei akkor szimbolikus alakzatokat mutattak, amelyeken megfigyelhető volt a non-figurativitás új útjainak keresése. Kezdetektől fontos számára az ismétlés, a motívumok variálása, gyakran  sorozatokban és ciklusokban gondolkodik, műveinek nem címet, hanem sorszámot ad. Munkásságára jellemző a különböző történelmi, népi vagy populáris kultúrák motívumai közötti összefüggések keresése és átalakítása. Festményei mintázatokat jelenítenek meg, amelyek sokszor a térben végtelenül kiterjeszthetők, vagy egy-egy gesztussal kiegészítve kompozíciót alkotnak, de rétegzettségükben mindig szerepet játszott a világosabb tónusokkal a fény, a színintenzitással a sugárzás hatásának megmutatása.

 

Az Ybl Budai Kreatív Ház szakmai partnere a tárlat megvalósításában a budapesti Deák Erika Galéria. 

A kiállítás augusztus 30-ig  ingyenesen látogatható.

July 29, 2020.