Senki sem szereti, ha becsapják

Ezzel a mondattal kezdődik a tavaly készült, művészeti témájú dokumentumfilm, a Made You Look: The True Story About Fake Art (magyar címén: A vászon mögött), amit mindenképpen ajánlunk megtekintésre. Ha valaki szereti a művészetet azért, ha nem érti, mi zajlik a műtárgypiacon, akkor azért.

News

A kanadai rendező, Barry Avrich munkája a Netflix kínálatában elérhető és nagyon is sokrétegű. Elgondolkoztat a művészetről, az emberi természetről, a pénz természetéről, a kapzsiságról, igazi és valódi dolgokról, gyűjtésről, gazdagságról, igazságról és igazságszolgáltatásról. Első körben nehéz megmondani, hogy miről is szól. Egy mondatban: az utóbbi évek legnagyobb hamisítási botrányáról, amelynek során 80 millió dollárért értékesítettek hamis kortárs műveket.

Úgy kezdődött, hogy 1995-ben egy nő besétált a hóna alatt amerikai expresszionista, modern és kortárs szupersztárok eddig ismeretlen festményeivel, a világ egyik legfontosabb galériájának számító Knoedler Galériába. Ezeket a képeket aztán sorra eladták a legrangosabb műgyűjtőknek, mígnem egyszer.... de ne szaladjunk előre.

A közel húsz éven át tartó történetet 2011 óta követi a művészeti sajtó, de a zavaros sztori csak most, 10 évvel az események után, ebből a dokumentumfilmből vált valamelyest érthetővé. Mármint, ha leszámítjuk, hogy nem tudjuk ki a valódi ötletgazda, hol a pénz és mégis hogyan történhetett meg, hogy a legnevesebb szakértők, életművek gondozói, sőt, Rothko fia is elfogadta a képeket.

Vajon ki követte el a csalást? A spanyol ‘kereskedő’, aki megállapodott a hamisítványokat készítő festővel és a vele készült interjú végén, a még bekapcsolt kamera előtt megpróbálkozik azzal, hogy eladja a rendezőnek Bob Dylan „eredeti” szájharmonikáját? Vagy a neves art dealer, Ann Freedman, aki a világ legfontosabb műkereskedelmi központjában  New Yorkban, az  egyik legrégebbi és legismertebb galériát vezette? A több mint 60 darab hamisnak bizonyult művet egy senki által nem ismert hölgy, bizonyos Grafila Rosales vitte be  a Knoedler Galériába és adta Ann Freedman kezeibe, hogy aztán a Rothko-specialista David Anfam vagy Christopher Rothko, a művész fia eredetiségigazolásával vevőket keressenek rá. Grafila Rosales az igazi bűnös, mert ő az egyetlen, akit a bíróság elítélt? Vagy a kínai festőt, Pei-Shen Qiant hibáztassuk, aki ugyan azt mondja, hogy kínai hagyomány szerint hommage képeket készített, de amikor a másolatokra ráfestette a híres amerikai festők szignóját feltételezhető, hogy tudta, mit csinál?

A film nagy erénye, hogy semmit sem rág didaktikusan a szánkba, de minden szereplőt kamera elé ültet. Ismerteti a tényeket, olyan szakértők és újságírók szólalnak meg, akik végigkísérték az ügyet - de a döntést ránk bízza, hogy mit látunk.

A főszereplő Ann Freedman.  Ő vezette az 1846-ban alapított Knoedler Galériát, amit túlélte a polgárháborút, a világháborúkat, a zűrzavaros 20. századot és mindig is Amerika leggazdagabbjait szolgálta ki, de értékesített a Metropolitan Múzeumnak vagy a Louvre-nak is. A galéria, amely 165 éven át követte az idők szavát és a trendeket, kezdetben európai Old  Masters és impresszionista festményekkel látta el  a Vanderbilteket,  Rockefellereket, Chrysler-eket,  Astorokat, azokat a családokat, akik Amerikát felépítették és naggyá tették. A Knoedler szerepe nem változott, így bezárása előtt vásárlói közt tudhatta Dominico de Sole-t, a Sotheby’s elnökét, vagy Pierre Lagrange milliárdos hedge fund managert. Ann Freedman persze mai napig, így a filmben is, azt kommunikálja, hogy hisz a képek eredetiségében, a körülmények áldozata, nem tudta, hogy hamisítványokat értékesít, amire persze a következő vágásban a film idézi a New York Times riporterét, miszerint, ha Freedman állítását elfogadjuk, akkor a szakmájához nem ért.

De közben ez sem ilyen egyszerű. Ez egy jól felépített csalás volt, és nem tudjuk ki állt a középpontjában, egymásra épült minden szintje, s átverték a művészeti világ legtekintélyesebb szakértőit, múzeumait. Vagy ők is benne voltak a bűnszervezetben? Átverhetők vagy szélhámosok – egyik sem jó megoldás. Aztán itt van a Knoedler tulajdonosa, Michael Hammer - az egyik legnagyobb iparbáró és filantróp műgyűjtő unokája, Freedman munkaadója 32 évig, aki eltitkolt anyagi gondokkal küzdött és a galéria a csalások nélkül még hamarabb bedőlt volna. A Knoedler Galéria 200-800 százalékos (!!) haszonkulccsal értékesítette a hamis festményeket.

Becsapták Dominico De Sole-t, a Harvard jogi karán végzett milliárdost, aki nemcsak a Tom Ford International, hanem a Sotheby's elnöke is, s akinek dühös felesége, Eleanor, a mai napig nem tudta megemészteni, hogy velük ez megtörténhetett, hogy „az a nő” hamis Rothko-t sózott rájuk 8,3 millió dollárért. Eleanore De Sole semmi másra nem tud gondolni, csak arra, hogy valahogy bosszút kell állni Ann Freedman-en.

Amerika legfontosabb galériája, Amerika legkiemelkedőbb művészei, az Egyesült Államok legprominensebb műgyűjtői, és a legnagyobb festményhamisítási botrány. Mintha ez a sok leg,leg,leg képes lenne elfedni a dolog kínos voltát. Mintha a szenzáció megakadályozná, hogy eszünkbe jussanak a lényegi kérdések, például, hogy mitől ér egy festmény ilyen eszetlenül sokat.

A hamisítónak volt képe a legnagyobb amerikai alkotókat megszentségteleníteni, mondják a felháborodott művészettörténészek – most. De amíg valódinak vélték ezeket a képeket, addig dollármilliókat értek, kiállították őket, most viszont értéktelen hamisítványok. Ugyanazok a vásznak.

Volt mögöttük persze egy háttértörténet, egy rejtélyes mexikói gyűjtőről, aki az 50-es években New Yorkban bevásárolt az absztrakt expresszionista festőktől és aztán évtizedekig hazájában rejtegette gyűjteményét, amit az örökösök most piacra dobnak. Ez a fedősztori önmagában olyan bonyolult és folyton változó, hogy a filmben magyarázó animációs betéteket kellett hozzá készíteni, hogy valamelyest megértsük. A történet a szélhámosság tanmeséje lehetne, épp annyi valósághű részlet van benne, hogy csábító legyen elhinni, de az egész úgy egyben, valahogy sántít. És kellett hozzá egy környezet, nagyot lendített az egészen, hogy a kétezres években az absztrakt expresszionizmus árszintje hatalmasat ugrott. Ez volt az első amerikai művészgeneráció, amelyik nemzetközi elismertséget szerzett, és folyamatosan növekedik az ára, ami mindig meghozza a hamisítók kedvét. De az is hihető, hogy előbukkannak művek, hiszen az éhező művészek gyakran művekkel fizettek az 50-es 60-as években. Ideális esetben az attestek arra valók, hogy visszakövethető legyen egy műalkotás útja egészen a művész műterméig. Csakhogy a Grafila Rosales által hozott művek egyike sem szerepelt az életmű katalógusokban és egyikhez sem volt eredetigazolás. Freedman utólag keresett szakértőket, David Anfam, a Rothko bibliának számító katalógus összeállítója ugyan utólag nem így emlékszik, de Ann szerint rábólintott, hogy ez bizony egy Rothko. Szerepelt is a kép a svájci Beyelere Rothko kiállításán.

Mielőtt bárki magabiztosan arra gondolna, hogy ő bizony nem dőlne be a csalásnak, érdemes figyelembe vennie, hogy egy jó szélhámos azt adja, amire vágysz. Érti a hit és a remény természetét. És évente csak egy-két hamis képet értékesítettek. Rosales kicsi, csöndes hölgy, Freedman is inkább szégyenlős és zavart, semmi feltűnő. De van itt egy háttérszereplő, akit szintén megtaláltak a filmesek, Bergantinos Diaz, Glafira Rosales párja, ő már nem ennyire bizalomgerjesztő, ennek megfelelően a háttérben is maradt. Spanyolországban hamis műkincsek csempészése miatt már folyt ellene eljárás, és 2006-ban beperelték dokumentumhamisításért. Bergantinos kereste meg a hamisítót, ő castingolt a munkára és tulajdonképpen szerencséje volt, hogy megtalálta Pei-Shent, a tehetséges kínai festőt, akinek nem sikerült Amerikában karriert építenie. Bergantinos végezte az utolsó simításokat, öregítette az elkészült festményeket. A Knoedler pedig árulta. Ann Freedman jutaléka 10-15 százalékra rúgott. Jellemző történet, hogy amikor egy 2 millió dollárért eladott Jackson Pollock festményt visszavitt a gyűjtő, mert kétségei merültek fel, szó nélkül visszafizették a vételárat, de tovább árulták a galériában a képet, csakhogy felemelték az árát 11 millió dollárra.

Egyre több hiba csúszott a rendszerbe, végül egy szakértő 2010-ben jelezte az FBI-nak, hogy csalást gyanít és a dominó gyorsan végigdőlt. Glafira Rosales lett a fő gyanúsított, Bergantinos Madridba ment, Pei Shei Kínába, egyikőjüket sem adták ki az Egyesült Államoknak. 2011-ben Pierre Lagrange egy 17 milliós hamis Pollock festmény miatt beperelte a Knoedman galériát, ami erre bezárt. Ann Freedman saját galériát nyitott, azóta is art dealerként működik. Soha, semmilyen eljárás alá nem került. Rosales együttműködött a hatóságokkal, de csak a kínai festő nevét árulta el nekik, és adócsalásért ítélték el néhány hónap házi őrizetre. Most egy Brooklyn-i kifőzdében dolgozik pincérnőként.

A vevők kártérítést követeltek, de minden erejükkel igyekeztek elkerülni a nyilvánosságot. Összesen tíz pert indítottak a Knoedler ellen, ám kilencben peren kívüli megegyezés született. Tárgyalásra egy esetben került sor, Del Soléék mindenáron nagy hírverést akartak, meghurcolást a bűnösöknek, de ők sem várták meg a végét, ítélethirdetés előtt megegyeztek. Az utolsó ügyet, - egy 5 és fél milliós hamis Rothko-ról szóló kártérítést – 2019-ben zárták le, 2020-ban pedig bemutatták a filmet.

Végezetül egy történet: a Metropolitan Múzeum igazgatóját egyszer megkérdezték, szerinte hány hamis festmény lóghat az intézmény falain. A válaszát a filmben is idézik: „Fogalmam sincs”.

May 13, 2021.