Egy magyar dervis Közép-Ázsiában

A tudós utazó élete (1832-1913) nem indult könnyen, családja mély szegénységben élt, ezért már gyermekkorától dolgoznia kellett, hogy tanulhasson. Nem jutott el az érettségiig, mégis később egyetemi professzor lett belőle. Kivételes tehetségének és magas intelligenciájának köszönhetően korán talált pártfogókra, akik céljai elérésében támogatni tudták. 

1857-ben a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával megvalósult isztambuli tanulmányútja során tökéletesítette török nyelvtudását, s ekkor került kapcsolatba az Oszmán Birodalom elitjének legbelsőbb köreivel, akik közül többeket különböző nyelvekre tanított. Így kapta a Resid efendi (az igaz úton járó tanító) nevet is, amelyet később ő maga is használt.  

1861-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjaként, és annak támogatásával indult el hírnevét megalapozó útjára, amikor az akkor még a külvilág előtt zárt és az európaiak számára életveszélyes Közép-Ázsiát vette célba. ,A később „sánta dervisként” híressé vált Vámbéry oly mély ismeretekkel rendelkezett az iszlámról és oly tökéletesen beszélt törökül, hogy ezen útja során végig meg tudta őrizni inkognitóját. 

Gyermekkori betegsége következtében kialakult sántasága sem akadályozta meg az elhivatott keletkutatót abban, hogy a magyar nyelv gyökereit kutatva távoli vidékekre, addig szinte feltérképezetlen területekre jusson el, ahol kimagasló nyelvészeti munkássága mellett jelentős néprajzi, kulturális és földrajzi megfigyeléseket is tett. 

Vámbéry élete utolsó napjáig aktívan írt és dolgozott. Szakmai munkássága mellett, tudását olvasmányos könyvekben a nagyközönség számára is megfogalmazta.  Jelentős politikai újságírói és nemzetközi tanácsadói tevékenységet is folytatott. Utolsó kívánsága az volt, hogy egyszerű, szónoklatok és gyászdalok nélküli református temetése legyen.

Nézze meg a kiállítás megnyitóján készült képeket:

Nézze meg a kiállításhoz készült katalógust! 

Dr. Vásáry István kiállításmegnyitó beszéde 

Tisztelt Hallgatóság! Hölgyeim és Uraim!

A “Magyarok a  Selyemúton” c. kiállítás sorozat II. részének megnyitóján szeretettel üdvözlök minden megjelent kedves vendéget. A Selyemút magyar vándorai közül, Stein Aurél után, aki bár erős magyar kötődését végig megőrizte angol szolgálatban is, most egy olyan utazóval és tudóssal ismerkedhetünk meg, aki bár éppúgy beutazta a  nagyvilágot, de hazáját nem hagyta el, élete nagy részét Budapesten élte le. De ki ez az ember, akit a kiállítás megtekintése után remélhetően mindenki jobban megismer és vágyat érez arra, hogy még többet tudjon meg erről a különös színes egyéniségről. Budapesti utolsó lakásának falán a Duna túlpartján, a mai Belgrád rakparton emléktábla hirdeti emlékét, de érdekes módon utca nem Budapesten, de London déli kerületében, Woolwichban van elnevezve róla.

Vámbéry Ármin (1832–1913) a 19. századi magyar reformkor szülötte, aki a Pozsony melleti Szentgyörgyön látta meg a világot, de utána a nem messze levő csallóközi magyar városban Dunaszerdahelyen töltötte hosszú gyermekéveit. A legmélyebb szegénységben nőtt fel, de kivételes tehetsége révén önerőből fölemelkedett a tudományos és társadalmi élet csúcsaira. Életéről és munkásságáról egy bevezetőben szólni szinte lehetetlen feladat, reméljük a kiállítás e téren sok új ismerettel gazdagítja a látogatót. Most csak egy-egy oldalát villanthatom fel a nagy utazónak és tudósnak. Ambiciózus ember volt, akit az utazás és a keleti kultúrák fiatal kora óta vonzottak. Hosszú isztambuli évek után, ami alatt a török nyelvet és vislelkedést szinte tökéletesen elsajátította, fogant meg benne a gondolat, hogy Közép-Ázsiába szeretne utazni. Mi lehetett volna más egy reformkori ifjúnak a terve, – aki a nemzeti ébredés korában nőtt fel, végigélt egy dicsőséges szabadságharcot és látott egy szomorú bukást – minthogy a magyarok ősi történetéhez keressen és találjon adatokat. A Tudományos Akadémia szerény támogatásával vágott neki kalandos útjának, méghozzá muszlim török szerzetesnek, dervisnek öltözve. Hosszú utazása során Irán és Közép-Ázsia és Afganisztán számos helyére eljutott, majd magyarországi hazatérte után rögtön Londonba utazott, ahol 1865-ben ahol bámulatos gyorsasággal megírta és kiadta könyvét angolul, amely hamarosan magyarul is megjelent Közép­ázsiai utazás, melyet a Magyar Tudományos Akadémia megbízásából 1863­ban Teheránból a turkman sivatagon át, a Kaspi tenger keleti partján Khivába, Bokharába és Szamarkandba tett és leírt Vámbéry Ármin cím alatt. Angliában hősnek kijáró ünneplésben részesítették, hiszen ez idő tájt folyt Közép-Ázsiában a Nagy Játszma (Great Game), amely során a brit és orosz imperializmus küzdött Közép-Ázsia birtoklásáért. Vámbéry egy olyan, modernizáció előtti Közép-Ázsiában és Iránban járt, ahol csak karavánnal lehetett közlekedni, ahol a teve, öszvér és ló volt az egyedüli „jármű”, és ahol a távolságokat nem órák, hanem hetek s hónapok alatt lehetett megtenni. Így egy olyan premodern Közép-Ázsiáról és Iránról kapunk képet műveiből, mely az első világháború után fokozatosan tűnt el a szemünk elől, s egy korábbi, éles szemű megfigyelő leírásai ma is sokszor relevánsak lehetnek a térség jobb megértésében. Vámbéry széles látókörű, művelt tudós volt, aki a muszlim keletet belülről látta és élte meg, így éles megfigyeléseinek mindig van értékük, akár emberi, társadalmi kapcsolatokról, akár vallástörténeti, néprajzi leírásokról legyen szó. Ugyanakkor ne feledjük, hogy Vámbéry magyar szemmel nézte a világot, és csodálkozott rá furcsaságaira, s ez különösen érdekessé teheti művét a mai magyar olvasó előtt is. Vámbéry ez utóbbi elfogultságára hadd idézzem fel dél-iráni barangolását Persepolis romjainál, ahol is fölfedezvén az első magyar „utazó”, Maróthi István graffittijét 1839-ből, mintegy a mai turisták elődjeként ezt jegyezte föl a romokra hazafias felbuzdulásában: „Éljen a magyar!”. 

Vámbéry mint keletkutató tudós, elsősorban a muszlim világ szakértője volt, s azon belül is leginkább Törökország, Irán és Közép-Ázsia ismerője. Több területen is úttörő volt: tudósként egy új, önállósodó tudomány, a turkológia (a törökség tudománya) egyik megalapítója, utazóként pedig Közép­Ázsia egyik feltárója és az orosz hódítások előtti állapot egyik utolsó rögzítője és leírója.

Nagy utazása után hasonló méretű vállalkozása már nem volt. A pesti egyetem professzora lett és a Magyar Tudományos Akadémia tagja. A pesti egyetemen a Török Tanszék alapítását 1870-ben az ő nevéhez fűzzük. Ilyen régi alapítású török intézet a bécsin kívül nincsen Európában, így nem véletlen, hogy 1970-ben tudományos emlékkönyv emkékezett erre az eseményre, és jövőre, a 150. évfordulót nemzetközi tudományos ülésszakkal kívánja megünnepelni az Eötvös Loránd Tudományegyetem. Emellett rendszeresen ingázott Budapest és Sztambul között, ahol számos barátot és ismerőst szerzett fiatalabb korában és bejárása volt a szultáni udvarba is, mivel fiatalon, a később 1876-ban szultánná koronázott II. Abdülhamit egyik nevelője volt. Sztambuli kapcsolatait és angliai népszerűségét arra használta, hogy mint meggyőződéses angolbarát, a brit Külügyminisztériumnak, a Home Office-nak rendszeresen küldte politikai helyzetelemzéseit. Ezekért élete vége felé Viktória királynő évjáradékban is részesítette. Akárcsak Közép-Ázsia múltja, annyira izgatta Ázsia jelene is, s közíróként könyveket és cikkek százait publikálta angolul, németül és magyarul. Egy olyan korban élt, mikor a kifogástalan hazafiság és a művelt világpolgárság még megfért egy személyen belül. Vámbéry mélyen magyar érzelmű volt, de nem restelte kora kivagyi felső társadalmának bírálatát sem. Ugyanakkor az elfogultságig szerette az angolokat és őszintén hit a brit civilizáció erejében. 

Nyelvtudása páratlan volt, fiatalkora óta rendszeresen képezte magát: a legtöbb európai élő és holt nyelvből rendelkezett ismeretekkel, van amelyik nyelven szinte tökéletesen tudott (német, angol), de folyékonyan beszélt törökül és perzsául is. Násziraddin perzsa sáhot, budapesti látogatásakor, meglepetésre perzsa nyelvű beszédben köszöntötte. Az ilyen nagyformátumú embernek és színes egyéniségű tudósnak az életéhez, amilyen Vámbéry volt, számos érdekes történet és anekdota fűződik, a legtöbbjük valóságos alappal bír. Vámbéry kiváló stílusban, könnyedén és olvasmányosan ír. Nem véletlen, ha Jókai Mór a nagy magyar romantikus író és álmodozó, mikor megkérdezték tőle, hogy mely könyveket szereti a legjobban, ezt válaszolta: a Bibliát, Shakespearet és Vámbéryt. Ó, milyen világ is lehetett az, mikor Vámbéry Ármin és Arany János, egyik a Ferenc József rakparti házából, másikuk az Akadémia épületéből Duna parti sétájukra indultak, s nem egyszer botlottak egymásba és elbeszélgetettek.

Végezetül arról egy szót, hogy mit jelent a meghívóban nevem után szereplő cím: a Vámbéry Polgári Társulás elnöke. Ez a Társaság 2002-ben jött létre Dunaszerdahelyen (a mai Dunajská Stredán Szlovákiában), abban a magyar városkában, ahol Vámbéry nehéz, de boldog gyermekéveit töltötte. A Lilium Aurum Könyvkiadó igazgatója, Hodossy Gyula volt az, aki felvetette a társaság megalapítását és az ötletből valóság lett: a sok segítő közül hadd emeljek ki még egy nevet, Dobrovits Mihály kollégánkét, aki sokat tett azért, hogy a Dunaszerdahelyen évente megrendezett konferenciák létrejöjjenek és anyagukból kötetek jelenjenek meg; jelenleg a 17. kötetnél tartunk. Immár tizennyolc éve létezik a Vámbéry Polgári Társulás, amely a tudomány és ismeretterjesztés mellett nemcsak Vámbéry emlékét őrzi, hanem szolgálja Magyarország és Szlovákia barátságát is. Köszönet jár nekik, és végül  külön köszönet illeti az MTA Könyvtára Keleti Gyűjteményét és a PAIGEO alapítványt, hogy felvállalták ennek az értékes kiállításnak a szellemi és anyagi terheit, az Ybl Budai Kreatív Háznak pedig azért, hogy már másodszor biztosít helyet és elegáns környezetet egy magyar orientalisztikai témájú kiállításnak.